Magyarázatok, feleletek, szabadkozások. A gyerektelenek készültek. Minden alkalomra, helyzetre, évszakra és napszakra megvan a kompakt válaszuk. Nem így a gyerekesek! Nekik nincsenek előre jól megfogalmazott, tüchtig kis indoklásuk arra, hogy voltaképpen miért is kellett nekik gyerek. Mert hogy kellett, az tény. Ám az, hogy miért is, na az nem kérdés. Pedig az. És érdemes lenne tisztázni. Ha mással nem, önmagukkal!

Van egy barátnőm, az Adél. Hónapok óta bizarr rémálmoktól szenvedett. Azt képzelte, hogy egy idegen lény növekszik benne, amely fokozatosan szívja el tőle az energiát. Azt tanácsoltam, kérdezzen meg egy pszichológust. A terapeuta gyorsan megnyugtatta: nem zakkant, "csak" szorong. A gyerekvállalástól, a terhességtől, a szüléstől, és úgy általában, az egész hajcihőtől.

Több mint egy évig járt terápiába. Azt mondta, nagyon profi a pszichológusa, megtanította, hogyan csökkentheti a szorongását. Még relaxáltatni is megtanította. A terápia jól haladt. Oly’ annyira jól, hogy Adél egy nap azzal örvendeztette meg a terapeutáját, hogy „bejelentette” neki: párjával elindítják a babaprojektet. A jó hír hallatán a pszichomanci megdicsérte, és a terápia befejezését javasolta. Adél látható megnyugvással bólintott.

Annak ellenére, hogy az, amiért segítséghez folyamodott, nem, hogy megszűnt volna, egyre intenzívebbé vált, a rémálmai már a nappali fantáziálásaiba is beszivárogtak. Ám Adél mindig is szófogadó, rendes és együttműködő volt. Nem akart csalódást okozni. Senkinek. Se a "legyünk végre igazi család" imát mormoló párjának, se az unokákról ábrándozó szüleinek. És persze a terapeutájának. Neki sem hazudott, csupán nem bontotta ki az igazság minden részletét. Hallgatott a rémálmokról. És hallgatott akkor is, amikor kiderült: természetes úton nem lehet gyermeke. A legtöbb meddő nővel ellentétben ő nem összeroppant a diagnózis hallatán, hanem megkönnyebbült. Sosem árulta el a párjának, akivel nem sokkal később szakított. Adélnak sosem tértek vissza a rémálmai. „Meggyógyult.” Immár pontosan tudja, mit akar. Pontosabban azt, hogy mit nem akar. Gyereket.

A minap olvastam egy angol pszichológusnő szakszerű mea culpázását. Erről jutott eszembe Adél. Bevallom, nagyon unom a sok gyerektelenséget ki- és megmagyarázó írást. Mintha divattá vált volna mostanában a magyarázkodás. Tudományos cikkek, felmérések, újságcikkek, blogbejegyzések, önvallomások. És minél több van belőlük, annál többre lesz igény.

Fotó: img1.indafoto.hu

Így alakult... Nem lehetett... Nem akartam... Fapados válasz variációk az "és neked miért nincs gyereked?" típusú kérdésekre. Ám az Intim Pisták nem érik be ennyivel. Nekik több kell. Pontosan tudni akarják az okokat. A gyerektelenek azonban nem jönnek zavarba. Minden alkalomra megvan a konyhakész válaszuk. Természetes, hogy magyarázatot kell adniuk. Mert "nem természetes", hogy nekik nincs gyerekük. Ez magyarázatra szorul!

Nem úgy a gyerekesek! Ők kikérik maguknak, ha valaki rá mer kérdezni arra, ami - szerintük - nem kérdés, arra, hogy miért kellett nekik gyerek. Sőt, először nem is értik az esetleges faggatózást. Persze, hogy nem értik. Nincsenek hozzászokva. És nem is kényszerülnek arra, hogy hozzászokjanak. A normális többség tagjaként nem kell azon törniük a fejüket, hogy miért is alakult úgy, ahogy. A magyarázkodási kényszer szőtte védőhálóra csak a kisebbségnek van szüksége. És ezt a védőhálót folytonosan frissen és épen kell tartani! Ha netán lankad a figyelem, a készültség, és kilyukad, akkor nekik annyi. A gyerektelenek védtelenné és kirekesztetté válnak.

Gyerekesnek lenni tehát nem kérdés. Magától értetődő, nyilvánvaló. És mivel ez így van, nem kellenek magyarázatok. Mert hogy nem kérdés. Pedig érdemes volna olykor megfogalmazni (csenden, hogy más ne hallja), azt, hogy voltaképpen miért is kellett gyerek. Akár tetszik, akár nem, minden egyes gyerek születésének oka vagy célja van. Sőt, az sem mindegy, hogy valaki gyereket akar, avagy szülő akar lenni. A kettő ugyanis nem ugyanaz! Utóbbi első sorban egy speciális, számára szimpatikusnak vélt szerep "kedvéért" vállal gyereket. Azok pedig, akik gyereket akarnak, ők a csemetéjük által kívánnak elérni valamit.

Laikusként aligha tudja bárki elképzelni, hogy ha nem is beteges, de extrém minősített esetei is vannak a gyermekvállalásnak. Pontosabban az okának. És akkor jöjjön egy kis horror! Kivetített Münchausen-szindróma. Amilyen bonyolultnak tűnik, oly' annyira rémísztő. Egy spéci pszichiátriai kórkép, amelyben valaki gondoskodási szándéktól vezérelve tesz kárt a másikban. Beteggé teszi, túlgyógyítja, folyton-folyvást orvoshoz cipeli, ha kell, ha nem, gyógyszert ad neki. A "betegek" általában az anyák, az áldozatok pedig a gyerekeik. A hivatalos leírások szerint a háttérben valamilyen furcsa, sokszor megmagyarázhatatlan mozgatóerők állnak. Legtöbbször az, hogy így akarják felhívni magukra a figyelmet. Persze, azért vannak fokozatok... Ismerős a leírás? Akkor az Ön számára már nem kérdés, hogy vannak esetek, amikor igenis kérdés, miért is kellett az a gyerek...

No de az átlag gyerekvállalás átlag háttere jellemzően banális. Külső és belső okok. A külsőket könnyebb megérteni, könnyebb elmagyarázni, így könnyebb "ráfogni". Külső okok között vannak a társadalmi elvárások. Legyen azok kimondva, vagy nem, mindenki tudja, mi a dolga, "mit követel meg tőle a haza". A belső okok már kicsit gázosabbak. Olykor igencsak mélyre kell ásni, ha valaki tényleg meg akarja érteni, miért is kellett az a gyerek.

Fotó: babanet.hu

Hallani vélem, amint kiscsoportban rontanak rám a szülők (nemcsak az anyukák), éles fegyverként nekem szegezve a kérdést: mi a búbánatos frászkarikáért merengjenek el ezen a nyilvánvaló dolgon? Elárulom. Az a fixa ideám, hogy ha valaki képes megindokolni magának a gyermekvállalást, sanszos, hogy azt is megérti, ha valami nem kerek a szülői mivoltában. Világossá válik számára, hogy a rózsaszínű ködbe burkolt anya és apa karakterbe miért vegyültek más, olykor zord színek. Amikor a gyerek "nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket", na akkor jön a fekete leves. Uram bocsá', kiderül, hogy a hőn vágyott gyermekkel együtt nem mindig jön a hőn vágyott boldogság.

Megértem, ha valaki nem akar ezen a sokak szerint nem is létező kérdésen rugózni. Megértem. Elvégre itt élek, a tenyészbikák és szülőgépek Mekkájában. Itt, ahol nem szabad, hogy kérdés legyen a gyerekvállalás. Mert abban a percben, amikor a tisztelt szülők gondolkozni kezdenek, "vége a dalnak". Viszont elkezdődik valami új. A tenyészbikákból apák, a szülőgépekből anyák lesznek. Kockázatos egy vállalkozás, belátom.