Hiába nem akarta, hiába nem ezt akarta, az általa indított "sajnálatkampány" immár tőle függetlenül is dübörög. Önálló életre kelt. Sándor Mária időről időre megfogadja, hogy kiszáll. Aztán valahogy mégis ott találja magát a közepén. A többiek pedig - hiába nem akarják - ott vannak körülötte. És sajnálkoznak. Mert ez így működik. Furcsa természete van a sajnálatnak. És furcsa természete van a sajnálatkampánynak. Láthatatlan, ezáltal szabályozhatatlan erők irányítják az útját. Előbb-utóbb, így vagy úgy, de mindannyian a kampány részeseivé válunk.

Szegény. Sándor Máriához immár végérvényesen tapadt ez a jelző. Mint Ivánhoz a Rettegett, vagy Mátyáshoz az Igazságos. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a fekete ruhás nővért láthatatlanul kíséri a köz gondolkodásában hozzáasszociált minősítés. Korántsem véletlenül alakult így. Sándor Máriát sajnáljuk. Immár több mint két éve. Sajnáltuk, amikor először nyilatkozott sírós-fátyolos hangon. Sajnáltuk, amikor az ideje korán elhalálozott honi egészségügyet az általa vezetett gyászmenettel kísérte utolsó útjára. Sajnáltuk, amikor felmondtak neki, amikor közmunkára ítélték, vagy amikor szónokolt.

Mostanában újra sajnáljuk Sándor Máriát. Ezúttal egy interjú volt a kulcsingerünk (http://168ora.hu/magara-hagytak/). Jelesül a "befejezi", meg az "öngyilkos" szavak hívták életre az egykori ápolónő kapcsán már-már majdnem elfelejtett reakciónkat, a sajnálatot.

Fotó: 444.hu

A kezdetek óta figyelem (és természetesen sajnálom, ahogy azt érző szívű magyar ember teszi) a fekete ruhás nővér felbukkanásait, megnyilvánulásait. És próbálom megfejteni a titkát. Kivételesen nem a sikere, hanem a kudarca okát kutatom. Azt hiszem, ez a legutóbbi (vélhetően nem az utolsó) interjú segített a megfejtésben.

Ez itt kérem szépen egy kampány. Mégpedig egy furcsa, politikai körökben (még) ismeretlen koncepció. Magányos harcosról lévén szó, aligha beszélhetünk profi kampánystábról, Sándor Mária mellett nincsenek kommunikációs szakértők, sztájlisztok és egyéb megmondó emberek. A fekete ruhás nővér - pestiesen fogalmazva - "izomból tolja". Pontosabban úgy és azt teszi, amit a szíve diktál. És mivel ez így van, elnézzük neki, hogy bizony, ezt rendesen elhibázta. Elnézzük, mivel tudjuk, hogy vannak helyzetek, amikor - Váci Mihály szavaival élve - "...a jó szándék kevés, több kell, az értelem".

Sándor Mária egyszemélyes kampánya kudarcának oka, hogy Sándor Mária vajmi keveset tudhatott a sajnálat természetrajzáról. (Megelőlegezem neki a múltidőt, mert azt remélem, kívánom, hogy menet közben kitanulta a játékszabályokat.) Tudniillik a sajnálat egy igencsak speciális érzelem. Olyan, amit az emberek (kiváltképp' az egészséges lélekkel rendelkezők) nem szeretnek átélni. Legalábbis nem gyakran, és nem sokáig szeretnek sajnálni. A sajnálat alapja ugyanis az empátia, vagyis az, amikor beleéljük magunkat a másik helyébe. És hát igen, ez az a pont, amikor eleve kudarcra ítéltetik minden, aminek alfája vagy omegája a sajnálat. Mert hiszen, ki az a sportszerűen önsanyargató, akinek kedvenc szabadidős tevékenysége egy olyan emberrel való azonosulás, akit sajnálni kell?! (Na jó, nem kell, de így illik.) Nem szeretünk belebújni - még átmenetileg sem - annak a bőrébe, aki per pillanat nyilvánvalóan nincs a topon.

A fekete ruhás nővérrel ellentétben a hangulatjelek kitalálói felismerték ezt. Hála nekik, a közösségi oldalakon elég, ha ráklikkelünk a "szomorú" arcra, máris eleget tettünk lelkünk és a társadalom lojalitási és empatikus elvárásainak. Ezzel az apró kézmozdulattal megóvjuk magunkat a tartós rossz érzésektől, amelyet a sajnálat hagyományos formái automatikusan beindítanak. Mi tehát "ép bőrrel" megússzuk, ugyanakkor az együttérzésünk alanyának hatalmas segítséget adunk. Furának tűnik, de az eldigitalizálódott világunkban az éppen gyászoló, kirugott, beteg, avagy csak szimplán rosszkedvű barátunk, ismerősünk számára a számszerűen sok együttérző hangulatjel képes enyhíteni a fájdalmat. Pusztán azzal, hogy sokfelé "osztódott" lelkének a terhe, máris kisebbnek érzi a nyomást.

Na ez az, amit Sándor Mária nem mért fel. Vagy ha felmérte, és ennek tudatában folytatta, akkor más a helyzet. Ez esetben ugyanis a sajnálat nem cél, hanem eszköz. A kérdés tehát az, hogy mi a cél? Nem ismerem a fekete ruhás nővért, de megelőlegezett bizalmammal úgy vélem, hogy ő jól tudja az egy darab fecske és a nyár beköszöntének népi megfigyelésen alapuló összefüggését. Márpedig ha így van, és tudatában volt annak, hogy hiába ő a csepeli Jeanne d'Arc, hiába a legbefolyásosabb magyar nők egyike, a "sajnálatkampányával" nem lesz képes alapjaiban megrengetni szeretett egészségügyét.

Talán, ha lett volna egy profi kampánystábja, talán ott akadt volna valaki, aki - afféle okulás gyanánt - az orra alá dugja az "Élet és tudomány" tavaly áprilisi számának cikkét. A "Kéregetni tudni kell" című írásban egy Nicolas Guéguen nevű francia pszichológus igencsak tanulságos kísérletét és annak eredményeit taglalják. A nevezett szakember bebizonyította, hogy ha nem a megszokott módon, leamortizált külsővel, kizárólag a szánalomra "gyúrva" próbálnak egy kis aprót kisajtolni a járókelőktől, hanem tiszta, szép, színes (!) ruhába öltözve, konkrét (kicsi) összeget kérnek, a megszólítottaknak könnyebben és gyakrabban nyílik a pénztárcájuk. De hát - mint azt tudjuk - Sándor Máriának nem volt kampánystábja, így nem is tudhatta, hogy "kéregetni tudni kell".

Kezdek belegabalyodni saját gondolatmenetembe. Először azzal érveltem, hogy a fekete ruhás nővér bizonyára csak a tömegek sajnálatára "hajtott". Ezt a vélelmezésemet azonnal - és remélhetőleg szakszerűen - meg is cáfoltam, mondván, az emberek alapból utálnak "csak úgy" sajnálkozni. Gyorsan és csúfosan megbukott az az elképzelésem is, hogy a kampánynak az egészségügy megrengetése volt a célja.

Nem tudom, hogy mi volt Sándor Mária szándéka. Persze, az, hogy én nem tudom, az rendben van, de attól tartok, hogy maga Sándor Mária sem tudja. És mindaddig, amíg ez így van, a fekete ruhás nővér időről időre felbukkan, mi pedig reflexesen sajnáljuk őt. Mert nem tudunk mást tenni. Sem ő, sem mi. Mert a sajnálatkampány olyan, mint egy perpetuum mobile: ha egyszer beindul, ember meg nem állítja. Ezek a rideg tények. Sajnálom.

Tetszett a bejegyzés? Egy lájkkal jelezheti!

Tetszik a blog? Legyen a követője!