A pride napján egyre több ember érzi úgy, hogy itt az idő. Tömegek kámingautolnak ilyenkor. Van, aki hirtelen előáll a farbával, és sok-sok év szorongató hallgatása után beleüvölti a mit sem sejtő családja, baráti köre és kollégái fülébe: "Meleg vagyok!" Ők a kisebbség. Ám a többség sem marad csendes. Sőt.

Ők is előállnak a farbával és sok-sok év szorongató hallgatása után világgá kiabálják, mit gondolnak a melegekről. És közben még csak nem is sejtik, hogy ez legalább akkora kámingaut, mint a klasszik változat.

Ma az ország egyik legismertebb sztárpárterapeutája árulta el a tutit. Szerinte az igazi, felelős szülő elemi kötelessége megóvni a gyereket. A gondolat, a vélemény, az akarat szabadságától. Mert, hogy a felelős szülő igenis megmutatja, merre van az arra, mitől nő a nő, és mitől férfi a férfi. Mert, hogy az nem játszik, hogy az a büdös kölök azt sem tudja, hogy "fiú-e vagy lány".

Költői kérdése: "Mit tegyek felelősségteljes szülőként, aki nem akarom a vagyonomat később pszichológusokra költeni, hogy a gyerekeim szorongásait kezeljék, amelyeket részben én okoztam nekik azzal, hogy ellensúlyozás nélkül engedtem rájuk hatni mindenféle érdek által vezérelt ideológiát, és azzal, hogy magam is elmulasztottam megadni nekik azt a biztonságot, amire minden gyereknek szüksége lenne?"

A szóban forgó szakember okleveles pszichológus. Párkapcsolati problémákkal kűzdők fordulnak hozzá. Tanácsért. Segítségért. Nem merem elképzelni, hogy egy jobbfajta mobiltelefon áráért vajon mit mondhat azoknak a pároknak, akik a gyerekeiket - a szó hagyományos értelmében - nem nevelik, csak szeretik.

Nem merem elképzelni, mit tanácsolhat azoknak a szülőknek, akiknek a gyereke "más". Azt viszont el tudom képzelni, mit mondhat azoknak a krízisben lévő pároknak, akiknek a házassága éppen azért roppant meg, mert egyikük szülei "megadták számára a szükséges ideológiai biztonságot"...

Az alábbi történet valós. Fantázia ilyet nem bírna teremteni.

Gábor és felesége tizenöt éves házasságukat akarták párterápiával megmenteni. A férfinak egyéni pszichológiai konzultációt javasolt kiegészítésként a szakember. Szerette a párját, ezért – bármennyire is ódzkodott tőle – belement. Fél évig járt terápiába, eközben szinte a csecsemőkoráig visszagörgették az életét, egyenként elemezve az őt ért vélt és valós traumákat. Egyre rosszabbul érezte magát a pszichológusnál, ám a terapeuta megnyugtatta: ez így normális. Aztán egyszer csak elszakadt nála a cérna. Az ügyeletes kórház toxikológiai osztályán ébredt. Állítólag annyi altatót vett be, ami egy elefántnak is sok lett volna.

Egy pszichiáter rezidens (szakorvos jelölt) ült az ágya szélére. Alig néhány perce beszélgettek, amikor hanyagul az arcába vágta a kérdést: „Maga meleg?” Gábor gondolkodás nélkül, határozottan bólintott. Nem jött ki hang a torkán. – Rendben – mondta a fiatal doktor, majd megjegyezte, hogy „ha nincs más”, akkor ő most menne, mert várják a betegek.

Minden idők legrövidebb terápiás beszélgetése volt ez.

Gábor véget vetett a házasságának. És az analízisnek is. Öt év telt el azóta. Nemcsak ő van jól, hanem a felesége, azaz a volt felesége is. Mindketten megtalálták a párjukat. Barátok maradtak, minden nap beszélnek. Többet, mint amikor házasok voltak.

Gábor sejti, hogy szerencsés, jókor volt jó helyen. Még ha ehhez egy öngyilkossági kísérlet kellett, akkor is. Ha nem azt a rezidenst „dobja ki a gép” neki, talán még most is terápiába járna, és napról napra távolabb kerülne a valóságtól. És önmagától. A fiatal orvos tudta, mi a dolga: nem akarta minden áron (akár az élete árán) meggyógyítani.