2017. novemberében jelentős fluktuációt érzékeltem a közösségi oldalamon. Az ismerőseim egy része hirtelen köddé vált, miközben idegenek tucatjai ácsingóztak arra, hogy visszajelöljem őket. E paranormális jelenség előzménye egy, a „meetoo” kapcsán erős felindulásban elkövetett cikkem lehetett. A bűnöm pedig az volt, hogy feltettem egy költőinek szánt kérdést, azt, hogy

vajon biztosan kellett nekünk ez az amerikai import kampány?

Miközben a „mozgalommal” összefüggésben jellemzően annak trendfordító és felszabadító hatásáról beszélnek, a kampány káros és veszélyes mivoltáról sokáig nem lehetett hallani. A hangulatfelelősök egymás után hívták be a televízió stúdiókba a pszichológusokat, akik – amellett, hogy örvendeztek az országos tömeges coming out felett – jól el is magyarázták, hogy miért is annyira nagyon jó mindez.
Akadtak viszont néhányan (köztük én is), akik nem osztották a szakma és a köz véleményét, bár ennek csak elvétve mertek hangot adni.

Indokolt volt a „véleménydiktatúrát” idéző hangulattal szembe menők félelme, hiszen a „kötelező haladási iránnyal” ellentétesen közlekedőknek számolniuk kellett az általánossá vált lincshangulattal. A tömegek minden eszközzel meg akarták akadályozni, hogy a több évtized után kinyílt szelepek bezáruljanak.

A sors fintora, hogy alig néhány héttel a hazai botrány kitörése után megjelent egy írás, amely a #metoo érzékeny pontjaira tapintott. Igaz, a cikk nem itthon, hanem az USA-ban látott napvilágot. Kimondta azt, ami nálunk még tabu volt: „a mozgalomnak árnyoldalai is vannak, a kampány várt és remélt előnyei eltörpülnek a negatív hatásai mellett.” A világ egyik legismertebb egészségügyi magazinja, a Health című lapban felteszik a legfontosabb kérdést, azt, hogy az egykori áldozatok most mit kezdjenek az újraéledt élményeikkel. A szerző több példát is említ arra, hogy a #metoo kapcsán számos egykori áldozatnál komoly testi és lelki tünetek jelentkeztek.

A káros mellékhatásokat nálunk is tapasztalták. A pszichológusok. A terapeuták arról számoltak be, hogy a botrány utáni hetekben látványosan megnőtt azon egykori klienseik időpont kéréseinek száma, akik valamilyen (nemcsak szexuális) abúzust követő, szorongásos tünetegyüttesben, vagyis poszttraumás stressz szindrómában (PTSD) szenvedtek. A pszichológusok szigorúan csak egymás között beszéltek erről. Nyilvánosan soha nem tettek volna ilyet.

A #metoo hosszú távú veszélyeiről és kontraproduktív mivoltáról (vagyis arról, hogy ellentétesen sült el a dolog) azonban még ma sem szívesen beszélnek. Mint ahogy arról sem, hogy kampány ide, mozgalom oda, érdemi jogi, vagy pszichológiai segítségre nem számíthat senki. Sem az egykori áldozat, sem az egykori elkövető. Utólag ugyanis semmi nem bizonyítható (még akkor sem, ha sok azonos beszámoló van), pszichológiai szempontból pedig nem, hogy segíti, kifejezetten nehezíti a feldolgozást a #metoo. És akkor nem szóltam arról a szakmán belül köztudott, de elhallgatott dologról, miszerint az áldozatokat sok esetben azok is megalázzák, úgymond „retraumatizálják”, akikhez segítséget remélve fordulnak. Sokan éppen a pszichológusnál tapasztalták meg, milyen is a sokat emlegetett áldozathibáztatás.

Nő és pszichológus létemre kissé – hogy is fogalmazzak – unortodox módon közelítettem meg a kampány üzenetét és hatását az említett írásban. Elképzeltem, hogy mi vár a férfiakra. És nagyon nem tetszett a kép, amit lelki szemeimmel láttam. Vizionáltam a jövőt, amelyben a nők és a férfiak végérvényesen eltávolodnak egymástól. Férfi legyen a talpán, aki a #meetoo után megdicséri a titkárnő, eladónő, portásnő, avagy bármelyik nő új frizuráját. A férfiak nem, hogy megnézni nem merik a nőket, de ránézni sem. Biztos, hogy ezt akartuk?

Ám a cikkben felvetettem egy másik gondolatot is, amely – azt hiszem – egyenesen vezetett a virtuális ismerőseim elvesztéséhez, jelesül, hogy

azok, akikre több évtized távlatából hirtelen rásütik a „szexuális ragadozó” címkét, ugyanúgy áldozatok.

Nem, nem valamiféle elferdült személyiség okozta mentális problémákra gondoltam. Ennél praktikusabb szempontok jutottak eszembe. Például az, hogy mi van akkor, ha utólag kiderül, a vádak alaptalanok voltak? Mi van akkor, ha családok, munkahelyi közösségek esnek szét egy-egy hamis vád miatt? A rágalmazás az én – belátom, igen sajátos – értelmezésemben ugyanúgy zaklatás, mint annak klasszikus változata. Egyetlen markáns különbség közöttük, hogy

míg az abúzus áldozatai kérhetnek és kaphatnak segítséget, csatlakozhatnak önsegítő csoportokhoz, addig a megvádoltak csak egyre számíthatnak: a magányra. Élethosszig tartó magányra.

Félreértés ne essék! Semmi nem áll távolabb tőlem, mint a szexuális zaklatás súlyának leértékelése és az elkövetők mentegetése. Ennek ellenére azt javasoltam az ominózus írásomban, hogy érdemes volna egy kicsit vigyázni, egy kicsit behúzni a kéziféket.

Kis híján egy év telt el az első „ügy” kirobbanása után, amikor a hírek végén egy aprócska mínuszos” (egy mondatos információ): lezárult a zaklatási ügybe keveredett egyik „szexuális ragadozóval” szemben indított etikai vizsgálat. Nem találtak bizonyítékot a vádakra…

A zaklatással megvádolt Marton Lászlót a rögtönítélő népbíróság halálra ítélte. Még annyi jog sem illette meg, mint a rablógyilkosokat. Az ártatlanság vélelme vagy az utolsó szó...