Nem akarunk tudomást venni róla. A legtöbben félelemből vagy ki tudja miért, elfordítjuk a fejünket. Márpedig néha beszélnünk kell erről is. A daganatos betegségek kapcsán van valami, amit abszolut tabuként kezelünk. Szerencsére egyre többen vannak, akik kiállnak ország-világ elé, és végre kimondják, hogy a rák kapcsán nincs helye az önvádnak, nincs helye a "belülre figyelésnek", és bizony a pozitív pszichológia tanításaival is csinján kell bánni!

„Hálás vagyok a betegségemnek, mert felnyitotta a szememet.” „A diagnózis megtanított élni”. „Megfejtettem a tüneteim üzenetét és érzem, hogy megtaláltam az utam.” „A rák ajándéka, hogy végre tudom, ki vagyok.” Ilyen, és ehhez hasonló mondatok szerepeltek Ida blogjában.

„Meggyógyultam” című internetes naplójában szinte az első vizsgálattól kezdve folyamatosan számolt be mindenről. A konzultációkról, a kezelésekről ugyanúgy, mint arról, amit éppen átél, érez vagy gondol.

Több mint egy évig vezette rendszeresen a krónikáját. Noha teli volt kétkedéssel, aggodalommal, sőt, talán félelemmel is, ezekről soha nem írt, a pozitív hozzáállás fontosságáról, a gondolatok gyógyító erejéről viszont annál többet. Olykor, amikor igazán rosszul volt, megemlítette, hogy mennyire nehezére esik neki ez a „bí hepi” dolog, és voltaképpen kedve volna egy jóízűt ordítani, de gyorsan hozzátette azt is; tudja, ez az optimizmus az egyetlen kulcsa annak, hogy győzedelmeskedjen a rák felett. Kényszeresen kereste, mit rontott el, miben hibázott. Mert, hogy biztos volt abban, hogy a betegség nem más, mint büntetés. Folyamatosan ostorozta magát. Mindenért. Meggyőződésévé vált, hogy ha sikerül kijavítani a múltbéli hibáit, tévedéseit, megbocsájt mindenkinek (önmagát kivéve), esélyt kaphat a gyógyulásra. Visszatérő eleme volt a blogjának a fantáziálás arról, hogy milyen lesz, ha majd újra egészséges lesz. Ezt a „módszert” a kórházban tanulta. Még a technikákat is begyakoroltatták velük. A címválasztása is ennek jegyében történt. Idának nem volt ’B’ terve. Elhatározta, hogy meggyógyul. Tévedett.

Mint ahogy az orvosa is. Utólag kiderült, hogy lett volna más, kevésbé radikális gyógymód is. Ám ő fenntartások nélkül hitt a doktornak. És hitt a gyógyulásban. Elfogadta a betegségét, mint valamiféle „üzenetet”, és passzívan követte a jótanácsokat. Talán, ha kétkedett volna, talán, ha másodvéleményt kér, talán, ha nem fogad el mindent, amit kap… Meglehet, hogy be tudta volna fejezni a blogját… 

A pszichoszomatikus vallás, a pozitív gondolkodás és az áldozathibáztatás bermuda háromszögének egyik legismertebb túlélője Barbara Ehrenreich. Az amerikai írónő kíméletlen őszinteséggel és leplezetlen haraggal írta meg gyógyulása történetét. Barbara Ehrenreichnél mellrákot diagnosztizáltak, de ő – ahogy azt elvárták tőle – megküzdött a gyilkos kórral. A maga módján. És nem úgy, ahogy azt elvárták tőle. Ennek köszönheti az életét. Nehezen bírta a kezeléseket, ám volt még valami, amit még a kemoterápiánál is rosszabbul viselt: a kötelező optimizmust. „Engem szerencsére megmentett az ilyenféle tehertől a dühöm… A rossz tudomány, ami okozhatta a rákomat (hormonkezelésének következtében alakult ki nála a tumor – sic.), és a pozitív gondolkodás rossz tudománya, ami végigkísérte az egészet. Mára elmondhatom, hogy a mellrák nem tett szebbé, erősebbé, spirituálisabbá, nőiesebbé.

Amit kaptam tőle (ha valaki ezt ajándéknak akarja nevezni) egy nagyon személyes és megnyomorító találkozás volt egy olyan ideológiával Amerikában, amiről addig nem volt tudomásom, és ami arra kér, hogy tagadjuk meg a valóságot, adjuk át magunkat a balszerencsének, és csak magunkat hibáztassuk a sorsunkért.” – írja világhírűvé vált cikkében.

Barbara Ehrenreich írása a rák és a pozitív gondolkodás kapcsolatáról hatalmas vihart kavart. Úgy tűnik azonban, hogy akárcsak egy intenzív nyári zivatar, csupán ideig-óráig éreztette a hatását. Néhány, az optimista szemlélet mellékhatásait feltáró tudományos vizsgálattól eltekintve minden maradt a régiben.
A pozitív gondolkodás és annak megannyi változata végérvényesen beszivárgott és sátrat vert az egészségügyben. Például a daganatos betegekkel foglalkozó onkopszichológusok közül sokan előszeretettel alkalmazzák, jóllehet, egyre több kutatás igazolja, hogy ahelyett, hogy segítené, inkább hátráltatja a gyógyulást. A betegek figyelmét és erejét ugyanis eltereli a lényegről, az aktív közreműködésről.

Ráadásul a pozitív gondolkodás kéz a kézben jár az áldozathibáztatással. Az érintettek minduntalan azon törik a fejüket, hogy miért kapták a betegséget és mit üzen nekik. Óhatatlanul magukban keresik a magyarázatot, vagyis a hibát. Ez pedig tovább rontja az amúgy sem túl erős önbizalmukat, ami viszont már közvetlenül káros hatással van az állapotukra és negatívan befolyásolja a gyógyulás esélyeit. És amíg ezen töprengenek, a gyilkos kór végzi a dolgát…    

Nem kéne, hogy így legyen...