Pán Péter-szindrómás bumeráng fiatalok habzsi-dőzsiznek a papabank támogatásával a mamahotelben. Egyre többen vannak, akiket érint a jelenség, és egyre kevesebben vannak, akik még csodálkoznak ezen. Mégis, időről időre az arcunkba tolják a legfrissebb felméréseket. Megvan rá az okuk. Ez is egy kampány. Egy sajátos kampány. Jól körbe határolható célokkal és jól körbe határolható célcsoporttal. Az egyetlen bibi, hogy a célcsoportnak fogalma sincs célcsoport mivoltjáról. És ez így van rendben.

Zenés ébresztő tíz óra körül, reggeli az ágyba, délelőtt pihenés a tévé előtt vagy a parkban, majd svédasztalos ebéd. Délután és este szabad program a kortársakkal (avagy a kórtársakkal), költőpénz az asztalon, kulcs a lábtörlő alatt. Kapuzárás: úgy negyven év múlva…

Nagyjából így képzeli a mamahotel all inclusive ellátását a nép egyszerű gyermeke, aki épp’ most ismerkedik a fogalommal. És azonnal hozzá is képzeli a mamahotel lakóját, a mihaszna, család szégyene, örök gyereket, aki a mesebeli Pán Péterhez hasonlóan nem tervezi, hogy a jelenleg hatályos nyugdíjkorhatár elérése előtt áthelyezi testi-lelki székhelyét a felnőttek világába. Miért is tenné? – teszi fel a kérdést a nép egyszerű gyermeke, majd gyorsan meg is válaszolja azt: – A mamahotelben mindent megkap, mi szem szájnak ingere, satöbbi, satöbbi…

Fotó: admin.infinety.hu

Elképesztő, megdöbbentő, ijesztő. Ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illeti a „mamahotel jelenségről” szóló, legfrissebb elemzéseket a nép egyszerű gyermeke. És ha még nem volna kellőképpen zaklatott állapotban e „nem normális” jelenség olvasása közben, a szakértőtől üzembiztosan megkapja a kegyelemdöfést. Mert, hogy az effajta „hírek” elmaradhatatlan kellékei lettek immár a Pszichológus Megmondók. Ők azok, akik minden kétséget kizáróan helyre tesznek mindent. És mindenkit. Kiváltképp’ azokat, akiket hidegen hagynak a „mamahoteles”, közszolgálati jajveszékelések. Ők az igazi célcsoportjai a Pszichológus Megmondóknak. Pontosabban a „legfrissebb” felmérések kidobolóinak.

Mert micsoda dolog, hogy vannak, akik nem aggódnak kellőképpen a demográfiai mutatókért?! És micsoda dolog, hogy vannak, akik nem veszik kellőképpen természetellenesnek, ha egy nemzőképes fiatal ahelyett, hogy a központilag elvárt 1,7 gyermek megszületésén munkálkodna, gondtalanul élvezi a mamahotel kínálta szolgáltatásokat?! Lássuk be, ez tűrhetetlen és tarthatatlan!

Tenni kell valamit! És a Pszichológus Megmondók teszik is a dolgukat. Szakszerűen megcselekszik, amit megkövetel tőlük a haza. Jobb híján patologizálnak, vagyis szabad szemmel is jól látható, beteges címkét aggatnak egy amúgy normális, legalábbis átlagossá lett jelenségre. Hogy miért is? Mert, ha már valami beteges, akkor az gyógyítandó, kezelendő. És ha már valami kezelendő, akkor beszélni kell róla. És minél többet beszélnek róla, annál többen el is hiszik, hogy beteges. Hát így működik ez a magyarosan huszáros témacsinálás.

Jó példa erre a mamahotel. Lássuk be, a kifejezés önmagában inkább vicces, mintsem riasztó, mint ahogy Pán Péter sem egy horrorfilm, hanem J. M. Barrie skót író műveinek visszatérő főszereplője. A történet alapja egyébként valóban tragikus, a szerző testvére kamaszkora hajnalán baleset áldozata lett, így a család emlékezetében örök gyermekként maradt meg. Ez igazi dráma. Az író családjának drámája. Mondhatni: magánügy.

És ebből a magánügyből Dan Kiley pszichológus 1983-ban közügyet csinált, amikor egy hanyag kézmozdulattal „megalkotta” a Pán Péter-szindrómát, esetleírásokkal és terápiás ajánlásokkal együtt, úgy, ahogy azt kell. A Pszichológus Megmondók hálától elcsukló hangon ejtik ki a nevét, hiszen amióta „szindrómásította” a jelenséget, van miről beszélni, írni és kutatni. Mindezt persze jó pénzért. Mert ahol téma van, ott pénz is van. Ahol pedig nincs téma, ott kreálni kell. Na, ettől a fáradozástól kímélte meg neves, de inkább névtelen követőit Dan Kiley.

Fotó: moly.hu

Voltaképpen megértem őket. A piacféltés elég ok a patologizálásra. Számos kutatás igazolta ugyanis, hogy a többgenerációs családokban élők körében ritkábban fordul elő olyan életvezetési probléma, amelynek megoldásához „hivatásos beszélgető” (nevezzük pszichológusnak) szükségeltetik. A magyarázat viszonylag banális: nincsenek titkok. Azért nincsenek, mert beszélgetnek. Nagyszülő az unokával, (felnőtt) gyermek a szülővel. Kommunikálnak. Oda és vissza. Ez biztonságot ad. Ahol otthon beszélgetnek, ott nincs szükség a fizetős meghallgatókra. Nem költenek külső segítségre. Házon belül mossák a szennyest…

Kedves Pszichológus Megmondók! Van egy jó hírem. Már ami az egyre kényszeresebb paciens-toborzást illeti. Nem merült ki még teljesen ez a hálás téma, maradt még „lerágatlan csont”. Talán elkerülte a figyelmeteket egy aprócska részlet, jelesül, hogy a mamahotelben dekkolók harmada kifejezetten jól érzi magát itt és így, és csupán minden ötödik „beteg” (elvégre mégiscsak szindrómáról beszélnek a Megmondók) akar változtatni. Mondhatni, „Drakula halott és élvezi”…

Igen, igen, hallani vélem, amint kórusban kiáltjátok: ez akár a Stockholm-szindróma csalhatatlan jele is lehet! A lélektanban egészségesen alulképzettek kedvéért jöjjön egy kis gyorstalpaló: ez egy valóban létező tünetegyüttes, tehát nem egy izzadságszagú kreálmány. Elsőként 1973-ban írták le, amikor Stockholmban egy bankrablás során túszokat ejtettek és 131 órán át fogva tartottak. Ez idő alatt sajátos viszonyba kerültek a rablók és a túszok. Olyan erős kötődés alakult ki köztük, hogy az áldozatok megpróbálták megakadályozni a kiszabadításukra tett kísérletet, sőt, kéretik erősen kapaszkodni, a túszok gyűjtést rendeztek a fogvatartóik ügyvédi költségére és a tanúvallomást is megtagadták.

No de vissza a Pán Péterekhez! Szabad a pálya. Most már csak azt kellene tudományosan igazolni, hogy a mamahotel lakóinak a szenvedései olyan extrém mértékűek, hogy arra – mint ahogy azt a Stockholm-szindróma esetében bizonyították – csak a helyzet boldog és elégedett elfogadása lehet az egyetlen, ép ésszel és lélekkel felfogható megoldás. Ezért érzik magukat olyan hervasztóan komfortosan a mamahotel lakói. Na, kedves Pszichológus Megmondók! Erre tessék gombot varrni!